Egyetlenegy egy baj van a szomszédaimmal. Hogy keveset alszanak. És amikor ébren vannak, nagyon hangosak. Most például vasárnap reggel van, Advent második vasárnapja, és reggel óta hallom, hogy a szomszédban a mama folyamatosan üvölti a 2 éves, vadbaromnak is csak kedvességgel becézhető kisfiának, hogy „Joelporfavorájjálmále!” (persze spanyolul, lehet, jobban hangzik: “JoelporfavorparaYA!!!”), és Joelporfavor nem áll le, hanem folytatja a dübörgést meg az ordítozást. Reggel óta.
Ez már rég óta bennem van, ki kell írnom magamból, mert ha nem, felrobbanok. Holnap megyek haza (Mo) olajozni, tegnap éjszakás voltam, kéne egy kicsi nyugi “unpoquitodeporfavor”, át kéne hangolódnom az otthonra, meg egy csomó minden van, amit még el akarok itt intézni.
Főleg a gyerekek… tulajdonképpen nagyon nem akarom őket itthagyni, de ha muszáj, mert olajozni hazamegyek, meg anyuhoz egy kicsit, ugyebár, úgyis itt kell hagynom őket, akkor már a lehető legtöbbet meg akarok tenni értük- velük, mielőtt elmegyek. Tegnap voltunk moziban, meg misén együtt, olyan jó volt az este…
Na de nem akarok eltérni a fő száltól. De annyi minden van az agyamban, amit ki akarok írni magamból, hogy ha elkezdem, és akkor jön minden, csak ide-oda kapkodok…
Tehát a drágalátos szomszédaink. Egyik jobbfej szomszédasszonyunk, akivel jóban vagyunk, csak így nevezi őket: trollok. Már mi is csak így hívjuk őket, hogy a trollok. Egyébként tényleg iszonyú, hogy hogyan viselkednek. De hogy jobban meg lehessen érteni, inkább leírom, hogy hogyan is alakult ki ez a “család”.
Amikor megvettük a házunkat, itt, Segur de Calafellben, Tarragona egyik csodaszép tengerparti kis városkájában, 2005-ben, minden tökéletesnek látszott. Ez egy 4 szobás, 5 házas sorháznak az egyik sarka, tehát csak egy oldalon vannak szomszédok. Hurrá! A falak viszont olyan vékonyak, hogy a hálószobában, ami sajnos pont az ő hálószobájukkal érintkezik, mindent, de értsd, MINDENT lehet hallani! Amikor fel/lekapcsolják a lámpát, amikor tüsszent és utána krákog és majdnem hány a trollvezér, amikor éjjel 2-kor felmennek, és mi már 12-től alszunk, és a nő (direkt) kopogós sarkú cipőben járkál, és hangosan megbeszélik a napi dolgokat, és amikor izélnek, halljuk, hogy “ottottott, meg há meg já”, de félálomban vagyunk, és nem vagyunk hajlandóak tudomást szerezni róla, de a pihenést ugyanúgy meggátolja. Szóval iszonyú, na, mi folyik a szomszédban, mit mondjak.
Többször megállapítottuk, hogy életünk Nagy Rossz döntése volt megvenni ezt a házat. Juanka esküdözik, hogy soha többet semmit nem vásárol részletre, meg hogy ígynemlehetélni, adjukeleztaházat, mert így nem tudunk mozdulni innen. Dehát az nem olyan egyszerű…
Tehát, amikor megvettük ezt a házat, 2005-ben, a nagy bumm tetején, nagyon sok pénzért, minden tökéletesnek látszott. Nem voltak szomszédaink, vagyis nem lakott senki a közvetlen szomszédságban, a félig felettünk lévő telek üres volt, a gyerekek kicsik, és nem volt kutyánk. Egy sem.
Namost, kb 2 év nyugi volt. Aztán megérkeztek trollék, akkor még az akkori férjjel. Utólag kiderült, nem is férj- feleség voltak, hanem unokatestvérek, ezt mindjárt részletesen leírom. Időközben a felettünk lévő telket beépítették, lett egy hatalmas társasház a fejünk felett gyakorlatilag, a medencéjük széle a mi kerítésünk felső részének vonalában volt, mindig fostam, mi lesz, ha kiszakad a fal, ránkdől a többezer köbméter víz… Gyerekeink is megnőttek és már nem volt elég nekik, hogy nyáron hason csúszkálhatnak a vízzel fellocsolt 3-szor 5 méteres udvaron (ami egyébként tök jó szórakozás volt, azóta is emlegetik, hogy emlékeznek, hogyan slagozom a földet, ők meg nekifutnak, aztán hasra cuppanva csúsznak 1- 2 métert…), és lett 3 kutyánk. A kutyák okozzák a legkevesebb gondot, nem cserélném le őket semmiért sem, de az azért, hogy naponta 4-5-ször ki kell vinni őket sétálni, mert sajnálom, hogy olyan kis helyük van, néha fárasztó. De ez is egy másik történet. Inkább cserélném le a szomszédaimat, mint a kutyáimat, de mennyire!
De folytassuk a sztorit. Tehát, megérkeztek a szomszédok. Az első élményünk az volt, hogy hajnali fél háromkor(!) cipőkopogást meg hangos beszédet hallunk a szomszédos szobából, hihetetlen, akkor jöttek megmutatni a házat a családnak! Hát normális ez?? Akkor, igen, akkor kellett volna átkopogni, hogy kéremszépenalássan, éjszaka fél három van, mitcsináltokilyenkor? De nem kopogtunk át, csak hüledeztünk, hogy húhú most mi van.
A férfi Németországból hazatelepült építési vállalkozó (feleséget- gyereket- kutyát verő f*sz), aki ráadásul nagyot hall. Tehát, alapból üvölt. Namost kiderült, mint fentebb említettem, hogy nem is férj- feleség voltak a fiatal párocska, hanem unokatestvérek, akik összeálltak, és született 3 gyerekük. A harmadik már itt, amikor már a szomszédaink voltak. Az elsőszülött süket szegény, a második asperger- szindrómás, a harmadik törpe, kancsal és nagyot hall. Tehát, kéremszépen, hogyan lehet valaki ennyire felelőtlen, hogy összeáll az unokatestvérével és szaporodni akar? Most ez itt viccesen hangzik, de normális ez, szerintetek, Európában, a xx.században? Brrr…
Tehát, amikor megérkeztek, a hapsinak 5 autója volt, persze, építési vállalkozó, egy nagydarab, hangos, agresszív valaki. Aztán a munka egyre rosszabbul ment, ugye, jött a krízis, leálltak az építkezésekkel Spanyolországban, a hapi eladogatta a kocsijait, és egyre agresszívebb lett. Egyszer egy ájszaka hallottuk, ahogy majdnem holttá veri a szerencsétlen kutyájukat, merthogy az bepisilt az ágyukba. De tényleg, hallottuk az ütéseket, meghogy a falhoz csapkodja… persze éjszaka. És nem mertük feljelenteni. A nő egy szót sem szólt, nyilván, ő is be volt szarva. A kutyát azután vagy egy hétig nem vitték ki sétálni. Másnap azért nagy bátran megkérdeztem tőle, hogy miért bántotta a kutyát, és azt mondta, hogy (tipikus idióta válasz) neki mindig is volt kutyája, és ha a kutya tiszteli őt, ő is tisztelni fogja a kutyát… és ennyi. És nem mertem továbbkérdezni. Forrt a vérem, de egy ilyen erőszakos valakivel mit tudsz csinálni? Jobban féltettem a családomat, a gyerekeimet, minthogy szembeszálljak vele. Csak fájt, borzasztóan fájt, ahogy a kutyával bánt.
Azán egyszer valami hasonló történt a feleségnek nevezettel is, az udvaron, ezt láttuk, a másik oldalon lévő szomszédasszony is, meg félig én is, belökte majdnem a nőt a medencébe, meg tört- zúzott a hapsi, aztán elrohant. A nő zokogva hívta az anyját, hogy nem bírja tovább meg minden, de aztán végül a szomszédasszony vitte el feljelentést tenni a rendőrségre. Az eredmény, távoltartási parancs, azóta ez a farok eltűnt. De nem sokáig kellett várni, megjelent egy másik, szintén nagyon egyszerű gondolkodású, de legalább jóindulatú valaki, aki persze rögtön ideköltözött. Akkor 2 évig nem volt tragédia. Sokszor játszott a gyerekekkel, akik kicsit lehiggadtak, meg az enyéim is többször kint voltak velük a közös parkolóban, egész elviselhető volt a helyzet. Csak ez a valaki meg nem szeretett dolgozni meg nem tartotta be az ígéretét… na mindegy.
Kicsit visszatérve az első parasztra, ez olyanokat csinált, hogy még. Az évek folyamán, amíg ott volt, többször láttam a 15- 16- 17 éves srácukat reggel sírva(!), hüppögve, félelemmel teli reszketve, várva az apjukat, hogy vigye az iskolába. A legkisebb meg koraszülött volt, egyszer sem hallottam sírni. Mondjuk tudom, hogy a koraszülöttek kevesebbet sírnak, de ez akkor is furcsa volt (pedig, tudjátok, nálunk minden áthallatszik). Aztán szegényke pici is maradt. Na nem teljesen törpe, de majdnem. Meg kancsal. De most, hogy jobban belegondolok, rémlik, hogy mind a három gyerek kancsal. Szegények, ezt az anyjuktól örökölték, de ha nincs vérfertőzés, már megbocsásson a világ, lehet, nem jött volna ki rajtuk ilyen durván…
Aztán egyszer ez a farok szomszéd, aki drogos is volt, meg alkoholista, ugyebár, átmászott a felső teraszon a másik szomszédasszonyunkhoz, merthogy a tetőteraszok csak egy kis fallal vannak elválasztva egymástól, mondván, hogy szeretkezni akar vele. Namost, ez a szomszédasszony olyan 60- 65 körül lehet, nagyon talpraesett, kemény nő. Szegény, őt is nagy próbáknak tette ki az élet, férje, aki sokáig politikai üldözöttként börtönben volt, meghalt, a nő egyedül neveli legkisebb, egy agytumor miatt megvakult, epilepsziás fiát. Három nagyobb gyereke közül egyik depressziós lett és gyorsan megnősült, és Chilében él, a másik fia meg katalán nacionalista lett, pedig a család tősgyökeres madridi. Szóval neki sincs egy könnyű élete. Ilyen háttérrel ez a vagány nő persze nem esett kétségbe, amikor megjelent a szomszéd, hogy szeretkezni akar vele, egyszerűen visszaküldte a faszit, hogy menjen haza. Az meg visszamászott a saját teraszukra, és hazament. Hát, én biztos befostam volna, egyből, ha éjnek évadján ez a vadkan megjelenik a teraszon, és bekopog, hogy izélni akar.
De mondjuk a feleség is megéri a pénzét, erről is van egy sztorim. Egyszer egy nagyon rövid ideig az urbanizációnkban lakott egy szintén rettentő sokgyerekes triviális család nő tagjával láttam őket hajnalban, hogy mennek el, a marihuana árakról társalogva, hogy az előző alkalommal mennyi volt a bevételük, meg ilyenek. Mindezt azután, hogy egy harmadik, szintén zenész szomszédunk garázsából egy hónapon keresztül az egész lakóparkot átható bűz áradt, persze, akkor szárították a marihuana leveleket. Tehát logikusan gondolkozva, ezek mentek drogot árulni. Mindezt leírva és visszaolvasva, az ember első gondolata, hogy menekülni kéne innen, nem? Az én drágalátos szomszédaim majdnem mind nem normális emberek. Legalábbis számomra nem. (Félreértés ne essék, nem leskelődtem hajnali háromkor, hanem akkor jöttünk haza Juancával valamilyen táncos helyről, csak én nagyon megfigyelem a körülöttem lévő dolgokat, jobban, mint más. Szenvedek is ettől rendesen, mindent észreveszek, aztán elkezdek kombinálni, borzasztó.)
Nem is tudom, írhatnék még ezekről a némberekről, de lassan lenyugszik a fejemben lévő őrület, meg fáradok, meg szeretnék még egy dologról írni, és nem lesz időm meg energiám. De az is olyan, hogy ha ma nem írom le, eltűnik az élmény, és lassan szertefoszlik, és kár lenne érte…
Gyorsan leírom a Főtroll érkezését, illetve hogy hogyan is volt. Amikor idén (2017) nyár végén hazajöttünk Mo-ról, egyszerűen itt találtuk. Boldogan, hasason, dübörögve. Halvány emlékeim voltak az előzőről, akit a nő tavasszal kirúgott, de hogy ilyen gyorsan talál magának megint egy másikat, nem gondoltam volna. Ráadásul ez jött egy utánfutóval, egy furgonnal, egy motorral meg ki tudja hány quaddal, jesszusom! Tudni kell, az urbaizációban nagyon kevés hely van parkolni. Elméletileg 2 kocsi megengedett házanként, egy a garázsban, egy az udvaron, de senki nem tartja be. A sarkon lévők is sokszor 5-6 autót tartanak a parkolóban, a 2 fiúgyerek, a lány fiúja, plusz a szülőké plusz a haveroké, szóval botrány… Szóval ez a troll egy kisebb autóparkkal érkezett a mi kis lakóparkunkba.
Tehát érkezésünkkor már itt volt. Kedves másik szomszédaink felvilágosítottak, hogy már vagy jó két hónapja itt van, furgonosul, quadostul, majd meglátom! Namost ez egy olyan család lett, akiket senkinek nem kívánok szomszédnak. Hangosan hallgatva a garázsban a latin zenét, seggét rázva motorokat heggesztve- szerelve, alaphangon üvöltve (szerintem ő is nagyot hall), és ráadásul keveset alszik! És ez engem annyira felingerelt, ugye, amikor visszajövünk Mo-ról, mindig sokkal szenzibilisebb vagyok, meg depressziós, hogy az elején, akárhányszor hangos volt a zene, mindig átmentem szólni. Persze, aztán olyasmit mondott, hogy engem minden zavar, meg hogy tegyek be füldugót, ha hangosnak hallom a zenét, meg hogy ő egy vidám! ember, aki szereti a zenét. De nem üvöltve, könyörgöm, ezer hangerővel, amikor nincs kertünk, hanem egymás szájában vagyunk, “UNPOQUITODEPORFAVORRRRR”.
Nagyon nehéz így itthon jól érezni magunkat… Csoda, hogy el akarunk menni innen?
Aztán volt egy nagyon kemény összetűzése a harmadik szomszédasszonunknak velük (a jófej vagányról van szó). Őt az zavarta (jogosan), hogy napokra meg éjszakákra itthagyják a kutyákat egyedül a lakásban, azok meg ugatnak, mint az őrültek. Ez volt az alaptéma. Aztán volt ott minden, menj a pi—ba, a kur-aanyád, meg lökdösődés meg minden. Troll ellökte szegény szomszédasszonyunkat, az majdnem elesett, a végén azt hiszem, rendőrt kellett hívni, annyira őrjöngött a trollvezér nyálas fröcskölések közepette.
Egyszer egyébként engem is lökdösött ez a liba (a trollnő), hogy majdmeglátomamikoragyerekeimnagyobbaklesznek, meg ilyenek meg így meg úgy. Merthogy én egyszer átszóltam, amikor a legnagyobb, 19! éves fia üvöltve játszott a pléjen, hogy a qr-aanyád, a p-csába, b-aa meg, de folyamatosan, és már a gyerekeim is rosszul voltak ilyen szintű primitivizmustól. És át mertem szólni. Persze, nem hallották a csengőt, mert süketek, a srác üvöltözött, az anya meg a nappaliban nézte a tévét. Aztán még neki állt följebb, hogy nem hallotta a fiát kiabálni, meg hogy én milyen nagyra vagyok a nagyonjólneveltfiaimmal stb. Akkor egy elég kemény összeszólalkozásunk volt. A végén én otthagytam a tökbe, nem szeretem a stresszes helyzeteket. Szóval innentől kezdve csak köszönünk egymásnak, és én hálás vagyok, mert ma reggel elmentek valahova családostul, furgonostul és nyugi van. Ilyenkor visszatér belém a reménysugár, hogy igenis jól tudjuk magunkat érezni itthon…
Hogy is kezdődött ez a szösszenet? Hogy egyetlenegy baj van a szomszédaimmal. Hogy keveset alszanak…
Vélemény, hozzászólás?